Egyedül

„I stay up clean the house – Least I’m not drinking”
(Kitakarítom a házat – legalább nem iszom)
– Amy Winehouse –

Ki szeret takarítani? Én kifejezetten gyűlölök. Mégis ez a cselekvés a lehető legjobb, legmegfelelőbb arra, hogy az ember kikapcsolja az agyát és egyedül töltse az idejét, viszonylag normális lelkiállapotban. Ezen kívül mindenféle probléma elkendőzésére is tökéletes: a takarítással könnyedén szőnyeg alá söpörhetünk minden lelki bajt, nemcsak mások elől, hanem magunk elől is. Hiszen a takarítás egy normális, hétköznapi cselekvés, aki kicsit túlzásba viszi, hát istenem… megmosolyogjuk vagy maximum annyit kap, hogy kényszeres tisztaságmániás. Senki nem fogja elkezdeni baszogatni azzal, hogy valójában a felszín alatt hatalmas problémái vannak, húzzon  pszichomókushoz. Ugyan már. Ezeken az embereken nem látszik, hogy függők. Nem úgy, mint az alkoholistákon, és egyéb drogokkal élőkön, akiken reggel-délben-este érződik a piaszag, akik nem tudják betölteni a hétköznapi emberrel szemben támasztott elvárásokat (tiszta elme, józan ész, megfelelő viselkedés, mozgáskoordináció, koncentráló képesség stb). Nem. A takarítás-függők ugyanúgy kelnek, fekszenek, alszanak, esznek mint a normális emberek. Nem feltűnő, hogy problémájuk van. Sőt: lehet vele kérkedni, villogni, büszkének lenni rá, vagy másokhoz hasonlítgatni: ki a tisztább, rendesebb?

De egyébként pedig alapvetően elvárt női viselkedésminta. A férfiak, férjek leszarják, észre sem veszik, ha a nőnek vmi baja van. Tiszta a lakás, ez a lényeg. Egy nő minél többet takarít, annál jobb feleség!

Aki takarít, az rendes ember. Patyolattiszta a háza, és minden körülötte. Én most kezdtem ebbe a sportba. Amikor minden rendben van az életemben, én nem takarítok. Leszarom, hogy szalad a lakás. Szalad? Úszik, fulladozik a koszban és a rendetlenségben, a széthajigált ruhákban. Engem nem zavar. Sőt. Be kell valljam, én ilyenkor kifejezetten jól érzem magam. Rengeteg más dolgom van, mint hogy azzal töltsem a drága óráimat, hogy takarítsak. Na, nem. Köszönöm szépen, nekem van életem, munkám, barátaim, szerelmem.

Na de most… az üres óráimat tökéletesen kitölti a súrolás, porszívózás, portörlés, ablakpucolás. Port törölgetni egyébként is naponta lehet. Porszívózni 2-3 naponta. Felmosni szintén. Mosogatni minden nap. Vizesblokkot fertőtleníteni pedig…. naponta akár kétszer is! Kimeríthetetlen tárháza eme nemes cselekvés unalmas óráimnak. És még rendes embernek is érzem tőle magam.

Kezdek kényszeresen viselkedni… Eddig pl. elég volt, ha kiporszívóztam, felmostam, feltöröltem, elmosogattam. Most takarítás után leültem, ránéztem a csövekre, a konyhaszekrényre, a hűtőre… Le lehetne mindet törölni, és kitakarítani belülről – és egy hét múlva kezdeni az egészet újra.

Mást ez elkeserítene. Én ujjongok…

Juhúúú!!! Van mit csinálnom, ha unatkoznék itthon. Ha megkörnyékezne a szomorúság és magány! Ha ezzel lekötöm magam, nem lesz időm az önsajnálatra. Yeah.  😀

Persze legbelül dörömböl az igazi, kupis, takarítani csesző énem, aki boldogságra vágyik, nem pedig csillogó-villogó konyhára. Hééé!!! Te ettől te nem fogod magad jobban érezni!!! Igazat adok neki. Valóban nem.

De legalább tisztaság van. Az örök kifogás. A felszín. Okokkal nem kell foglalkozni.

Hass. Alkoss. Takaríts : Senki nem fog gyanút, hisz ez a normális.

Én meg elfáradtam. Úgyhogy elalszok. Jól tudom, egyedül ébredek majd…

http://www.youtube.com/watch?v=o_ZSqS8NqaY

Esős, komor, felhős, hideg idő.

Több ruha van rajtad, mint júniusban szokott. Rétegeket halmozol magadra, hátha megvédenek a hideg külvilágtól. De mégis fázol, így keresztbe fonod a karod, távolabb állsz mindenkitől. Elzárkózol. Úgysem ért meg senki. Eltávolodsz tőlük, minden szó hiába. Meg hát… őszintén szólva nem is  kíváncsiak rád. Csak ülsz magadba fordulva és ennyi. Feletted, melletted beszélgetések bontakoznak ki, de te valahogy kimaradsz. Elvagy a kis világodban, nem zavarnak téged és te sem őket. Felveszel egy fejhallgatót és kizársz mindent amit lehet.

Unalmas percek, órák. Koppanak az esőcseppek az ablakon, majd elfolynak a végtelenbe. Koppannak és elfolynak a beat-ek is a semmibe a zene alján, amit hallgatsz. Lassú, vontatott az is, mint ez az egész nap. Koppannak a másodpercek a homlokodon és elfolynak észrevétlen az órák.

A melankólia olyan, mint egy kényelmes fotel: belesüppedsz, nem csinálsz semmit és nehezen tudsz csak felállni belőle.

Minden egy szakítással kezdődött…

Én akartam. Nem volt könnyű. Nem volt könnyű meghozni a döntést, nem volt könnyű szakítani.
Szerettem Őt, de a kapcsolatnak vége lett. Legalábbis részemről. Most egyedül vagyok. Sőt. Gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra egyedül maradtam. Elvesztettem a társamat, a páromat, a legjobb barátomat. A férfit, akivel éveken keresztül szerettük egymást.

A blogot azért írom, mert úgy érzem, azt látom, hogy rengetegen kerülünk ilyen helyzetbe nap mint nap, és nem tudunk vele mit kezdeni. Sokan nem is mernek egyedül maradni. Nem tudják, hogy mit csináljanak, nem tudják, hogy mit kezdjenek magukkal. Nem tudják, hogy hogyan lehet túlélni ezt az időszakot. Próbálok nektek ötletelni.

Félreértés ne essék. Szingli lettem, de nem akarom ’reklámozni’ a szingli létet. Kapcsolatban lenni jó dolog. A legszebb dolog, ha két ember szereti egymást és együtt vannak.

De vannak olyan időszakok, amikor az ember egyedül marad. És ezt is túl kell élni. Meg kell tanulnunk egyedül lenni. Az nem megoldás, ha az ember kényszeredetten keres kapcsolatot, valakit, akárkit, akivel együtt lehet.

Ez történik most velem is. Próbálom túlélni. Próbálom elfogadni. Rengeteg gondolatom van arról, hogy mit érdemes tenni, mit lehet csinálni. Pozitív és negatív gondolatok egyaránt. Megosztom Veletek. Aztán lehet vitatkozni.

Sokan vannak, akik sokkal ’tapasztaltabbak’ ebben a témában, régebb óta vannak ilyen helyzetben, és jobb ötleteik vannak. Én elvégre csak pár hónapja művelem az egyedüllét sportját. És nem tudom, hogy hogy kell „jól” csinálni.  Csak csinálom. Jól-rosszul, mindegy.  Majd kiderül, hogy mi lesz a vége.